Mi is vagyok én?
Egy szinte biztos: Az építész végzettségű, fényképezgető, harmonikán balkáni zenét játszó tamburakészítő, villamosbuzi, hangtechnikával foglalkozó archivátor bluegrass bőgősök között a legjobb boogie-woogie zongorista.
Mint tudjuk, a megismerésnek két szélsősége van: mind több dologról megtudni mind kevesebbet, míg végül semmit sem tudunk, de azt mindenről, illetve mind többet megtudni mind kevesebb dologról, míg végül mindent tudunk a semmiről. A két szélsőség közti helyes út megtalálása mindenkinek a saját felelőssége. Nekem – egyelőre – így sikerült.
Zenei pályafutásom messzire nyúlik vissza. Már zsenge ifjúságomban zongora- és szolfézsórákra jártam. Azonban ha csak a magyar zenepedagógián múlt volna, valószínűleg hallgatni sem lenne kedvem a zenét, nemhogy művelni. Karrierem akkor kezdett felívelni, amikor egyszer apám leült mellém a zongorához. -Figyelj – mondta – mutatok valamit! Játszott egy egyszerű esztamos kíséretet, három akkorddal, és közben különböző fekvésekben énekelte, hogy „az epeda, az epeda jaj de jó”. Elolvadtam a gyönyörűségtől. Apa elmagyarázta, hogy ez az esztam, a három akkord pedig a tonika, a szubdomináns, és a domináns. Meg hogy mi közük ezeknek egymáshoz, és ha máshonnan kezdem, hogy tudom kikalkulálni a másik kettőt. Ez alatt a tíz perc alatt többet értettem meg a nyugati zene lényegéből, működéséből, logikájából, mint a zeneiskolában az alatt a 8 év alatt, amíg odajártam. Ezek szerint magamtól is tudnék zenélni? Nem kell hozzá, hogy tölcsérrel belémtöltsék a Schumann Jugend albumot? Hamar rájöttem, hogy az összes sláger, népzene, cigányzene, operett, minden levezethető ebből az epedás poénból.
Két osztálytársammal kezdtem zenélgetni általánosban. Egyikkel Rock and roll és Blues vonalon indultunk, legalábbis akkor meg voltam erről győződve. (én zongoráztam, ő gitározott). Másikkal gitáron tanulgattuk az akkordokat. Megvoltak a Fonográf számok (79-et írtunk, Bojtorján akkor még nem létezett), Bob Dylen, Simon & Garfunkel, 16 tonna, Guantanamera, Commandante Che Gevara, Ohio, Vörös kakas, ami csak kell.
Zenei szocializációmban családi okok miatt is fontos szerepet töltöttek be Illésék, Presserék, Sebőék. (Ott voltam ’71-ben az FMH-ban, ’76-ban a Kassákban.)
82-ben aztán gimnáziumi osztálytársaimmal megalakítottuk a Silver Stringet. Innen többé nem volt megállás. Az eltelt évek során sok elmúlt, újraéledő, ma is létező, vagy épp alkalmi formációban volt szerencsém játszani: Silver String, Falkafolk, Revival Band, Die Off Band, Rece-Fice, Buddy Holly Emlékzenekar, Magyar Tamburazenekar, Ternipe, Odeion, Ajde’ Braćo, HIBB (Hungarian Internet Bluegrass Band), VIBBB (Vitányi Iván és Barátai Blues Band), Flowers And Wine. No és persze Önként és dalolva. Játszottam zongorán, bőgőn, tamburákon, tangó- és szájharmonikán. Játszottam Rock and roll klubban, táncházban, bluegrass fesztiválon. Kocsmában, sportcsarnokban, laktanyában, strandon, és borospincében. Szalagavatón, lagziban, gólyabálon. Szombathelyen és Nyíregyházán, Dunaszerdahelyen, és Zentán, Zürichben és Padovában. Bakeliten, és CD-n, TV-ben, és rádióban. Énekeltem magyarul, angolul, szerbül és horvátul. Mindvégig amatőrként, bár kenyérkereső foglalkozásom is ezzel van összefüggésben, és ennek köszönhető.