Az első komolyabb hangszert 5 éves koromban kaptam Karácsonyra, egy gyönyörű – gyerekméretű – tangóharmonikát. Hasonlót, mint amilyen a barátomnak volt, akién megtanultam egy dallamot lejátszani, ez történetesen a magyar himnusz volt. A szentestét persze végigbőgtem, ugyanis az én új harmonikámon sehogy sem akart megszólalni úgy, ahogy szerettem volna, pedig határozottan emlékeztem, hogy a harmadik fehér billentyűvel kell elkezdeni. Nagy sokára jöttem rá, hogy az én szuper harmonikámon nem C, hanem A volt a kezdőhang, és ez okozta az elcsúszást…
Szüleim zenei tagozatra írattak be első osztályban. Felvételiznem kellett, amikor ez még nem volt annyira divatban, mint ma, ugyanis másfél hónapom volt még a 6 éves kor betöltéséig. De már nagyon be voltam sózva, suliba szerettem volna járni. Az első héten meghoztam életem első komoly döntését, amikor mindenkinek választania kellett, hogy a kötelező furulya mellett hegedülni vagy zongorázni szeretne. Mivel tudtam, hogy a szoba-konyhás lakásunkba egy pianínó sem férne be, a hegedűt választottam. Már egész jól ment a cincogás, amikor 3 év után a hisztérika hegedűtanárnőt lecseréltem egy szimpatikus fuvolatanárra. Bimbózó klasszikus zenei karrieremnek 4 év után a modortalanságom vetett véget. A kamarazenekarunk fellépése előtti napon ugyanis nem mentem el az utolsó próbára, hanem beüzentem egy zenésztársammal, hogy sajnos nekem színházbérletem van. Másnap az előadás emiatt el is maradt, engem pedig édesanyámmal együtt fegyelmi tárgyalásra idéztek be, retorzióként kirúgtak a zenekarból. Ez segített a döntésben, hogy 13 évesen a matematikai irányt válasszam, a fuvolázást abbahagytam, a zenélés pedig elsősorban hobbiként kísérte végig az életemet.
15 évesen megkaptam életem első gitárját. Gyorsan megtanultam az ilyenkor kötelező dalokat (Ohio, A börtön ablakában, A felkelő nap háza és társai), majd az egyre bővülő repertoárral éveken át boldogítottam a kirándulások, osztálybulik, táborok közönségét. Egyetemista koromban tudtam megvenni az első szólógitáromat, egy IRIS márkájú csehszlovák csodát. A zenészek persze örök elégedetlen és gyűjtögető típusú emberek, akik nem tudnak ellenállni egy újabb vagy márkásabb hangszer vagy kiegészítő kütyü csábításának, és mindennek fontosságáról nagyon nehéz meggyőzni a házi kasszát üzemeltető párunkat. Néhány évig még dobolásra is adtam a fejem, de aztán be kellett látnom, hogy ha igazán jól akarom csinálni mindkettőt, azt sem idővel, sem anyagilag nem bírom.
Első komolyabb csapatom a kizárólag Simon and Garfunkel számokat játszó Pót Simon & Ál Garfunkel nevű formáció volt. Majd több éven keresztül játszottam a tágabb értelemben vett rockandrollt (Odeion, Szikla & Zsemle), ahol a klasszikus nóták mellett megfért Gary Moore, Eric Clapton és Santana is, no meg Mozart Törökindulójának átirata. 8 és fél éven keresztül a Black Domino nevű zenekarral a vendéglátóipart színesítettük igényes zenénkkel, céges bulikon, bálokon és esküvőkön nyomtuk, gyakorlatilag mindent kellett tudni. Jó iskola volt, köszönet érte Tibcsinek és Lacinak, akik velem pótolták hűtlen gitárosukat. 2006-tól 2010-ig a 20 év után újra összeállt W. Caesar Revival Band nevű zenekarban gitároztam, itt elsősorban saját számokat játszottunk blues, ska és reggae stílusban.
A szólógitározás mellett a hajdani osztálykirándulások, táborok, szalonnasütések hagyományait megtartva az „egyszálgitáros” akusztikus repertoárt is folyamatosan bővítettem, felnőtteknek és gyerekeknek szóló műsorral is felléptem számos helyen az elmúlt évtizedekben. Attilával és Ivánnal alapító tagja vagyok a Szilvával 4 tagúra bővült „Önként és dalolva” örömzenélős kezdeményezésnek, amellyel rendszeresen adunk jó hangulatú esteket a Lila Köd Könyveskávézóban. Önálló műsorral – Akusztikus Zeneszalon néven – a Limonádé Joe Kultúrkocsmában lépek fel havi rendszerességgel.